Van bennem valami mélyről induló szkepticizmus, ha a Disney belép a képbe egy új egész estés animációs filmmel. Valahogy nem akarom őket szeretni. Ennek egyik oka a számítógépes megvalósítás, amit már a kezdetektől fogva nem kedvelek a másik pedig az, hogy a Disney (és a Pixar) láthatóan biztos megoldásra törekszik. Pontosan tudják, hogy hogyan kell felépíteni egy jó mesét, mert már évtizedek óta ezt csinálják és ettől egy kicsi… hát hogy is mondjam… önismétlővé válik talán? Ilyen és ezekhez hasonló vegyes érzések mellett néztem meg a Jégvarázst, ami hosszú idő után talán az első olyan Disney story volt, ami érdekelt is.

   A történet szerint van két főszereplőnk Anna és Elza, akik békésen éldegélik életüket a királyi család gyermekeiként, és akik közül az utóbbi annyival meg van dobva, hogy mindenféle hóhoz és jéghez köthető varázserővel rendelkezik, ami egy király dolog egészen addig, amíg az egyik alkalommal véletlenül fejbe nem kólintja testvérét egy jegyes fuvallattal. Szerencsére vannak kéznél az erdőben jóságos trollok, akik megoldják a problémát és figyelmeztetik a királyi párt a növekvő varázserő veszélyére és törlik a kis Anna összes emlékét Elza varázserejéről. Csak úgy biztonság kedvéért. Innentől kezdődik a film azon része, amit úgy hívhatunk, hogy gyermeknevelési zsákutca, ugyanis az apa és az anya elhatározza, hogy lányukat minden áron megvédik, ami nem is lenne nagy probléma kivéve akkor, ha ez a szeretet abban manifesztálódik, hogy bezárkóznak a palotába lányukat meg bedugják egy szobába. Pedig ők is tudják, hogy Elza varázserejének legnagyobb ellenfele a félelem, ha pedig úgy nevelik, hogy nem tud megbékélni a képességeivel és a lelkiismeretével akkor sohasem fogja tudni uralni azt. De hát ilyenek ezek a szülők. Ja, még valami hiányzik.  Innentől pedig felgyorsulunk. A szülők meghalnak, mert Disney filmben csodálkoztam is, hogy mit keresnek az élő hozzátartozók, aztán koronázás, Anna beleszeret a szőke hercegbe, Elza ereje elszabadul és JÉGVARÁZS.

     Ilyen alapkoncepció után egy kérdés merült föl bennem. Miért csak ennyi? A Jégvarázs egy jó film, pörög, gyors, a gyerekek jól szórakoznak vele, de valahogy úgy érzem, hogy a készítők nem tudták eldönteni, hogy kinek is akarnak filmet készíteni. Vannak lehetőségek, amelyeket jól használtak ki, de vannak olyanok, amelyeket megteremtenek, de hagynak lógva.  Üdítő látni, hogy a klasszikus hercegnős fehér lovas szőke herceges koncepción tudtak változtatni végre, sőt ha feltételezem, hogy van humorérzéke a srácoknak (márpedig miért ne lenne) akkor a filmbéli Herceg karaktere lényegében az összes eddigi nagy „szerelem első látásra” film kiforgatása, és a film legjobb fordulata is hozzá köthető. A másik oldalon viszont ott van például Olaf a hóember, aki… ott van. Karaktere és pusztán életre kelése is rengeteg apró tanulságot, történetmesélési és hangulatkeltő lehetőséget biztosít és egy kósza félmondatot leszámítva nem csinál mást, csak hozza a kötelező vinnyogó esős kelős szerepet. Ami nem rossz, és a gyerekek jól is szórakoznak rajta, de ez olyan mintha csak félig enném meg a fagyimat. Jó az is, de a másik felével miért nem csinálok semmit?

    Az egész filmmel kapcsolatban az az érzésem, hogy nem mertek vele átlépni egy határt. Annyira biztosra akartak menni, annyira klasszikus mesét akartak létrehozni egy olyan történetből, ami messze nem volt az, hogy önmagukat zárták csapdába. A mese része pedig jó, sőt kitűnő. Szépen vázolják a testvéri meg úgy általában az általános szeretet fontosságát, szépen kibontják a felelősség fontosságát. A poénok ülnek a dalok pedig egyszerűen zseniálisak és úgy érzem főleg ez utóbbi tényező emeli ki a filmet a középszerűségből. A dalokkal sikerül remek hangulatot teremteni, ami elfeledteti azt, hogy a történetben sokkal több lehetőség lenne. De talán csak én látom így. Egy kisgyereket elszórakoztat a nyár után vágyódó hóember és nem keresi mögötte a filozófiai tartalmat. És ez így van rendjén… csak megint én gondolkoztam túl sokat… talán a nagy meleg… csak egy kicsi hó kell… de a kert meg csupa sóder…