Zseniális pillanatok, pár necces mozzanat, mérsékeltebb nosztalgia, porgok...összességében tetszett.

Mert hát mi mást nézzen az ember karácsonykor, ha megcsömörlött a Reszkessetek, betörők!-től... (Egyébként az AXN-en adta le őket két egymást követő este, december 25-én és 26-án.)

Jessabelle (2014)

Kevin Greutert (Fűrész 6, Fűrész 3D) filmjében van némi Ringu (rejtélyes videokazetta), egy kis Hátsó ablak (mozgáskorlátozott főhős) és egy kísértetjárta ház, ami a vuduval és mocsárvidékekkel beterített Louisianaban áll. A film jól indul, eleinte van némi hangulata és szépen mondja fel a sablonokat, de aztán unalomba és érdektelenségbe fullad. A tolószékes Jessabelle állapota kihasználatlanul marad, nincs játszadozás a tehetetlenségével, és a lány drámájával, illetve a lousianai környezettel sem tudnak mit kezdeni. A múltbeli tragédiákat körbejáró sztori fináléja pedig nevetséges. 4/10

Nagy hiányosságot pótoltam a napokban: végre megnéztem a Szárnyas fejvadász folytatását. Nagy hiba lett volna kihagyni, ugyanis az év egyik legnagyszerűbb filmélményével lettem gazdagabb.

Figyelem, egy nagy bejelentés: újraindul a blog! Minden héten lesz valami okoskodás itt filmekről.

    Amikor Ádám kitalálta a kedvenc filmjeink rovatot, elhatároztam, hogy öt olyan filmet fogok kiválasztani melyek egyrészt rám gyakoroltak nagy hatást, másrészt más-más okokból kerülnek fel a listámra. Ennek függvényében jöjjön az első, amely életem egyik furcsa periódusában ért és hagyott bennem mély nyomot. Ez a film pedig a Rush, ami a karakterek miatt került fel a listára.

 Furcsa kapcsolat alakult ki köztem és az Agymanók között. Kezdjük azzal, hogy hosszú idő után ez volt az első olyan animációs film amit moziban akartam megnézni pedig még az előzetesét sem láttam. Ennek ellenére valami mindig közbejött és egészen mostanáig kellett várnom, hogy eljussak egy vetítésre. Ezzel persze elértem azt, hogy már mindenki leírta a véleményét, szóval úgy döntöttem, hogy nem kritikát írok csak néhány gondolatot.

    Az utóbbi időben az animációs filmekről szóló irományaimban mindig azt emeltem ki, hogy bár jók voltak azok a filmek, de végig azt éreztem, hogy a készítők nem tudták pontosan, hogy kiknek akarnak filmet csinálni, és furcsamódon pont az Agymanóknál éreztem azt, hogy minden rendben van. Egy mesénél, ami néha már-már filozofikus magasságokba emelkedik. Meg vagyok hibbanva? Lehet, de megmagyarázom. Az Agymanókon végig érződik a tudatosság. Az egész történetvezetés abba az irányba mutat, hogy valami egyedit hozzanak létre. A történet inkább szól a 10-12 év fölöttieknek, sőt talán inkább nekem a magam 21 évével, de egy pillanatig sem hiszem, hogy ez véletlen lenne vagy pedig a döntésképtelenség okozná. Ez így lett kitalálva. És működik.

     A moziból hazafelé sétálva azon gondolkoztam, hogy mihez tudnám hasonlítani az Agymanókat és végül kikötöttem az Andersen meséknél. Gyerekkorom szerves részét képezték a mesék és a mesekönyvek és a fent említett szerző történeteit egy nagy fehér könyv rejtette magában. Szép képek, szép mesék és valahogyan mégsem szerettem őket sohasem. Csak évekkel később értettem meg, hogy miért. Egyszerűen nem voltam elég idős hozzájuk. Nem tudtam átérezni Gerda kétségbeesését vagy a kis gyufaárus lány tragédiáját. Megértettem a csomagolást. Szerettem a szép képeket, de nem láttam mögéjük. Vagy akár teljesen máshonnan nézve mondhatnám példának a Macskafogót is. Kisgyerekként megnézve lehet röhögni a béna patkányokon meg a gépfegyveres macskákon, de felnőtt fejjel újranézve látja meg a néző az igazi poénokat és utalásokat.

     Az Agymanók kisgyerekeknek készült? Igen. Nekik szól? Igen. De úgy érzem, hogy ez klasszikusan az a mese lesz, amit majd a jelenlegi kicsik 5-10 év múlva, amikor újranéznek, akkor fogják igazán megérteni. Legyünk filozófusok: egy jó mese kicsiként szórakoztat minket, felnőttként pedig tanít. Egyébként pedig baromira élveztem, szóval hajrá, ilyen még jöhet, és valószínűleg jönni is fog, de azt, hogy ez a film mennyire jó alap egy folytatásra majd máskor vesézem ki.

Július végén volt szerencsém ellátogatni Erdélybe. Igazán izgatott voltam, és igyekeztem minden eszközzel magamba szívni a hely esszenciáját, elvégre nem sokszor jár az ember egy ilyen, bár sokszor sok helyen emlegetett, de igencsak káprázatos helyen. Nem akarok több oldalt írni a történelmi-földrajzi és egyéb látnivalókról, csupán csak apró, de igencsak gyönyörű morzsákat fogok megosztani erről a helyről. Persze mindezt azért kellő objektivitással és tudományos háttérrel, ahol kell.

Elsőként szögezzük le, főként Hargita és Kovászna megyében tettem tiszteletem, tehát a magyarok által leginkább lakott területeken. A napközbeni kimerítő barangolások után nem sokat kellett erőlködni hogy felfedezzük ezt a fantasztikus helyet, amely a poszt névadója: a Basa Fogadó. A fogadó a Gyergyó medencében terül el, lenyűgöző látvány nyújt a körülötte lévő hegyek, tájak látványa.

Mint minden helynek és látványosságnak Székelyföldön, ennek a helynek is - nem hinném hogy sokan meglepődnének -  történelme, és története van ! Borzonton, még a 19. század végén hozták létre a fogadó, amely tényleg igazi fogadó. A nagybetűs Fogadó. Sőt, a századunk közepén még iskola is volt benne ! Az ilyen helyeken elevenedik meg igazán a székely történelem, a mentalitás, egyszerűen mintha kicsit visszautaznál a múltba. Jó persze a víz már vezetékes, és a világítás villanyáram, de akkor is. Az autentikus külső-belső, a kiszolgálás színvonala, a személyzet kedvessége, mind-mind igazán fantasztikus. Már a belépés előtt, ahogyan a képen látszik, barátságos üdvözlő szöveg fogadd. Mind az ételek, mind az italok többek voltak, mint kielégítőek. És jól is lehet velük lakni, ez is lényeges! (Külön felhívnám a figyelmet a pityóka=krumpli megoldásra). Minden magyarországi vendéglátói egység megirigyelhetné. Persze mi itthon elég keveset tudunk az igazi stílusról, tőlük lehetne tanulni. Érdemes felkukkantani a honlapjukra is, az is színvonalas.

Egyszóval: ha Székelyföldön jársz, ide muszáj lesz betérned!

Minden valamire való filmekkel is foglalkozó blog életében előkerülnek a szerző vagy a szerzők kedvenc alkotásai, amely megkerülhetetlen témát képeznek. Bár a mi blogunk még elég fiatal, és ennek a rovatnak talán csak később kellett volna napvilágot látnia, mi azért most mégis belevágunk. A következő hónapban mind részemről, mind szerkesztőtársam tollából 5-5 saját lelki világunk szempontjából instant klasszikus film elemzését olvashatjátok - alapvetően persze a kritikai és nagyközönségi visszhang is klasszikusnak szavazta meg ezeket az alkotásokat, de nem biztos hogy mindig közös lesz ez a halmaz. A címben lévő szám csak a rovat számozására szolgál, ne tévesszen meg benneteket, nem teszünk különbséget az alkotások között, mindet ugyanúgy imádjuk.

A Drágán add az életed-széria számomra mindig is az akciófilmek etalonja marad, a zsáner alapkő, ami aztán rengeteg akciófilm menetébe beleszólt, innét átvéve elemeket, innen-onnan elcsippentve ötleteket. Holott maga a franchise csak a 80-as évek végén debütált, újradefiniálva az akciófilmek világát, rengeteg szinten. Igazi újjászületés volt ez.

Ott van mindjárt kezdésnek az alapötlet. Nem kell bemutatni, nem kell leírni, mindenki ismeri, mindenki látta, aki egy kicsit is rajong a filmekért és nem egy barlangban töltötte az elmúlt 30-35 évet. Megérkezik Bruce Willis, az életunt, koszos new york-i zsaru a napfényes Kaliforniába, hogy helyrehozza szétrombolt házasságát. Egyenesen egy épület, a Nakatomi torony felé tart, ahol felesége dolgozik. Igen ám, de a német Hans Gruber vezette terroristák is nagy akciót terveznek ott, így ők is arrafelé veszik az irányt. A film az elején párhuzamosan építkezik McClane és a terroristák oldaláról. Minden sallangmentes, letisztult, a motivációk érhetőek. A terroristák túszokat ejtenek, és az egyetlen épkézláb emberen, az épületben szintén bent rekedt McClane-n múlik, hogy megússzák-e ezt az estét élve. Ő meg elindul hogy kiszabadítsa a túszokat és visszaszerezze a feleségét.

Az egész film egy robbanásig feszült érzelmi-akció-hullámvasút, ami aztán jó néhány helyen az ember képébe is robban. Az akciójelenetek természetesen pazarok, az utolsó rohadt üvegszilánkig, amit természetesen mindenki leszar.  A terroristákkal leszámoló dohányzó-káromkodó Bruce Willis élete alakítását hozza, csak éppen az egész játékidő alatt nem talál magának egy megfelelő lábbelit. A fő antagonistát játszó Alan Rickmannek ez volt az első igazi szerepe a vásznon, amit halál lazán vezényel le. Rengeteg a sok jó, szórakoztató mellékszereplő, mint pl. a néger rendőr, a két hülye FBI-os, és a dilettáns rendőrfőnök. Sok az egy- egy elleni, izzadságszagos, feszült párharc, ami a film sava-borsát adja. Na és az akciófilmek elmaradhatatlan kellékei... az egysorosok...azok az egysorosok...már azokért megéri megnézni ezt a filmet ( egy évben mindig újra, lehetőleg legalább tízszer ). Egyszóval minden dolog amiben egy akciófilmnek jó kell lennie, az itt jó. Működik. Ráadásul amit külön ki kell emelni és magyar vonatkozás, hogy a film eredeti szinkronja valami egészen pazar lett, a sok igazi akciófilmes trágársággal, keménységgel együtt. Ha Róka úr nem az, de Dörner György fantasztikus!

És amit kevesen tudnak...ez egy karácsonyi film! Hiszen karácsonykor játszódik, a szeretet ünnepén. Ez pedig érződött mind a készítőkön, akik szívüket-lelküket beletették ebbe a klasszikusba, és magán McClanen is, miután - nem óriási spoiler - elvonul feleségével, és a happy end dübörög a vásznon.