Nagy hiányosságot pótoltam a napokban: végre megnéztem a Szárnyas fejvadász folytatását. Nagy hiba lett volna kihagyni, ugyanis az év egyik legnagyszerűbb filmélményével lettem gazdagabb.

K ügynök (Ryan Gosling, aki itt körülbelül olyan szószátyár, mint a Drive-ban) 2 és háromnegyed óráig sétálgat Los Angeles neonfényes belsejében és kihalt, apokaliptikus területein, hogy találjon valami valódit, valamit, ami él ebben a sivár, önmagából kivetkőzött világban, ami remekül reflektál korunkra. Nagyon lassan sétál: a film kimért tempójú, egyáltalán nem siet sehova.

És talán pont emiatt bukott meg a Blade Runner 2049: a mai, mindenhol pörgős akciókat és robbanásokat kívánó plázaközönség nem igazán vevő ilyen alkotásokra. Nagy bátorság volt elkészíteni ezt a filmet, és az ambíciót nem sokan ismerték el (mármint a szakmán kívül). Én azonban elismerem, mert hatalmas élményt adott.

A lassan csordogáló cselekmény, kiegészülve Roger Deakins fantasztikusan megkomponált képeivel és Hans Zimmer remek muzsikájával olyan meditatív állapotba helyeztek, amely elősegítette a film témáin való gondolkodást.

A legfontosabb kérdés: létezik-e még emberség az elembertelenedett, önmaga mocskába szép lassan belefulladó világban?

A zárlat azt mondja: igen. Van remény. És ez megnyugtató. A film kritizál, bírál, de aztán odanyújtja a kezét. Felemelő érzés.

A Szárnyas fejvadász 2049 merít elődjéből, mind hangulatában, mint témáiban megidézi azt, de tisztelettel nyúl hozzá. Van pár olyan utcája, amelyekben halványabb a neonfény, de újra könnyezhetünk az esőben.

8/10

P.S.: Deakinsnek 13 jelölés után most már aztán tényleg kijárna egy Oscar-díj, Harrison Ford pedig bazi nagyot játszik.